Regős Pál (1926-2009) emlékére

2009. július 18.-án örökre eltávozott körünkből Regős Pál mozgásművész, akinek élete, munkássága immár múlhatatlanul összefonódott a Szkéné Színházzal. 1973-ban került az Egyetemre az akkori Szkéné Együttes mozgástanáraként. Ő maga élete döntő fordulatának tekintette ezt: „Boldog voltam, hogy ismét színházi körülmények között lehetek. Amikor a darabot (A csodálatos mandarin) bemutattuk a Szkénében az Egyetem kulturális titkára megnézte, és azt mondta, hogy „meg vagytok véve”…BME Pantomimként működtünk tovább.” – mondta egy 2004-ben készült interjúban. (Rókás László, Ellenfény 2004/6.)

De micsoda életút vezetett idáig! A háború végére elvesztette szüleit. Katonatársával a romos pesti udvarokban kabarészámokkal szórakoztatta a nagyérdeműt Gobbi Hilda, Major Tamás, meg más akkori hírességek társaságában. Így került Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, ahol hamar rájött, hogy belőle sosem lesz „beszélő színész”. Rajongott Chaplinért, Latabárért, a Rivels bohócokért. Varázsukat lelkületükben és mozgásvilágukban vélte felfedezni. Közben korcsolyázni járt a Műjégpályára, innen meg egyenes út vezetett az ’56 után megalakuló Magyar Jégrevübe, ahol maga is kedvencei bőrébe bújhatott, hiszen ő lett a revü „karakter szólistája”. Sokat utaztak az un. szocialista tábor országaiban. Az egyik lengyelországi turnéjukon ismerkedett össze Henryk Tomaszewskivel, a színházi pantomim megteremtőjével, aki tanítványává fogadta őt. Persze a leckékre csak évente egy-egy alkalommal kerülhetett sor. Közben maga adott magának órákat: könyvekből, szállodai tükrök előtt, kollegái segítségét kérve, megszállottan képezte magát éveken keresztül. Végre megtalálta azt a kifejezési formát, amit mindig is keresett. 1964-ben aztán megszületik az első magyarországi pantomimszínházi bemutató (Ember?!) az Egyetemi Színpadon, ami akkoriban kultikus hely volt. És még majd tíz kalandos év következett az amatőr és a hivatásos lét között lebegve, Aczél elvtárs által „B” listára téve egy „nem kellő körültekintéssel bemutatott” Ionesco darab miatt (A Király meghal). Minden budapesti kultúrházból kizárták ezen affér miatt. Eközben ablaktisztítóként tartotta fönn magát és családját. Lakása gyerekszobájában próbálva vitte színre élete legsikeresebb darabját, a Mandarint, amivel aztán bekopogott hozzánk, a Műegyetemre.

Itt lelt végre igazi otthonra. Csoportjával bemutatók hosszú sorát hozta létre, játszottak Beckettet, Kafkát, Tamási Áront, turnéztak itthon és külföldön. „Ezek öröm-fellépések voltak – mondja a már idézett interjúban -, mert azon kívül, hogy szállást és étkezést adtak, honoráriumról szó sem esett. Vettünk egy utánfutót a díszleteknek, és sok ezer kilométert mentünk Vizy Miklós (a színház technikai vezetője 15 éven át) öreg Ladájával, meg a mi Zaporozsecünkkel. Az útlevelet az Egyetem intézte. Akkoriban az utazás nem úgy ment, mint manapság.” Soha, egyetlen előadást sem mondott le, még akkor sem, ha a nézők kevesebben voltak, mint a játszók.

Aztán belevágott a Nemzetközi Mozgásszínház Találkozók (IMMT) szervezésébe. Tizenöt éven keresztül a kor legjelentősebb avantgárd/alternatív társulatait hívta meg Japántól Indián át Dél-Amerikáig. A K épület - benne az Aula, a Díszterem, a tornatermek, a folyosók - egyetlen, hatalmas színházi térré alakult ilyenkor, ezer és ezer ember tolongott, hogy beférjen a nálunk sohasem látott, kiváló előadásokra. „Munkásságának ez a területe színháztörténeti jelentőségű.” – írja Nánay István a Színház c. folyóiratban.

A sikeren, meg bécsi tapasztalatai alapján (1982-87 között Bécsben tanít) felbuzdulva megszervezi és húsz éven át irányítja a Nemzetközi Tánc és Mozgásműhely (IDMC) nyári tanfolyamait (1985-2005), ahol külföldi tanárok vezetésével, több ezer fiatal táncos és színész ismerkedhetett meg az új tánc- és mozgástechnikákkal. Hogy ma Magyarországon annyi hastánc, hip-hop, indiai tánc, butoh, kontakttánc, stb. kurzus létezik, az, nem kis részben, Regős Pálnak köszönhető. „Nem egyszerűen organizátor volt, hanem mindenre figyelő, mindenről tudó, mindenben segítő, a fellépőkkel és a tanulókkal, a nézőkkel, alkotókkal vagy tanárokkal együtt élő, együtt izguló, a sikerért mindent elkövető gazda.” (Nánay István, Színház 2009. okt.)

2006-ban, 80 évesen lépett utoljára színpadra, Születésnapomra című előadásával. De dolgos, alkotó élete ez után is folyt tovább. Egy könyvről álmodott, ami a Szkénéről, annak elmúlt negyven évéről szól majd. Nap mint nap bejárt a Kulturális Titkárságra, katalógust készített, fotókat, videókat rendezgetett, kérdezett előadásokról, évszámokról, rendezőkről, míg össze nem állt a „Színház ég és Föld között” alcímű kötet. Talán ennek 2009. februári megjelenése volt az, ami a sikerélmény mellett kedveszegetté is tette. „Hosszú évek óta munkámnak és gondolataimnak vezérlő elve az előre tekintés…Célok nélkül nem élet az életem. Vegetálásra, másnapok várására képtelen vagyok…nap mint nap foglalkoztatnak az újat kezdés gondolatai. Lehetséges, ösztöneim így védekeznek és védenek az elmúlás közeledte ellen… Amíg terveim vannak, élek. Le merem írni, nincs jövőképem, a jelent alakítom azzá. Életem utolsó percéig dolgozni szeretnék és tevékeny maradni. Testben és lélekben. Ezt kérem a Sorstól. Sikerül-e, nem tudom.” – írja testamentumnak szánt 1998-as levelében.

Halála előtt három nappal még sajtó anyagokat rendezett a Titkárságon. Július 17.-én a Fény utcai Piacon találkozott vele valaki. A padon ült egy teli bevásárló szatyor társaságában. „Kicsit megpihentem.” – mondta mosolyogva, aztán felállt és bizonytalan léptekkel megindult a kijárat felé…

Regős János

2010. február

„Regős Pál emlékére a Szkéné Színház engedélyével”